Molnár Mária és Cserepka János nyomdokaiban

2010. Február 6-odika, Szombat

Nagyon nagy öröm ért!

Tegnap este Mr.Cserepka Barney jelölt be és irt nekem Facebook-on. Mint kiderült, ő a Cserepka házaspár egyik gyermeke. Az a Cserepka házaspár, aki Boliviában (Dél-Amerika) volt misszionárius a 60-as években! (A Baptista gyülekezetben nevelkedtem, ezért annak a kevés misszionáriusnak a nevét, akik külmisszióba mentek, nagyon jól megjegyeztük.)

Mr. Barney azt mondta, hogy édesapja nagyon büszke lenne arra, hogy egy újabb magyar veselkedik neki a külmissziónak. 

Ez nagyon lelkesítő számomra és bátorító, és büszke vagyok, hogy Molnár Mária és Cserepka János nyomdokaiban járhatok. Micsoda megtiszteltetés! 

Az alábbiakban mellékeltem egy kis olvasmányt Molnár Máriáról és Cserepka Jánosról. Mindig lenyűgözött izgalmas történetük. Remélem ti is élvezitek majd. 

Sok sok szeretettel gondolok mindnyájatokra a messzi Amerikából,

Edina 

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Molnár Mária
1950-ben állított síremléket a pápua új-guineai Manus szigetén működő német evangélikus misszió a II. világháborúban mártírhalált halt társaik emlékének. Mintegy húsz misszionáriust és ugyanennyi német, a Bismarck-szigeteken maradt polgári lakost végeztek ki brutálisan a japánok 1943. március 18-án, az Akakize torpedóromboló fedélzetén. Köztük volt Molnár Mária misszionáriusnő is, aki 15 évet töltött a pápuák között. (Balázs Dénes: "Molnár Mária halála." In: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 1993/12., 93.o.)
Várpalotán született 1886-ban. Miután elvégezte az elemi iskolát, családja Budapestre költözött, ahol a polgári iskola befejezése után műtősnővérnek tanult. Közben kapcsolatba került a Bethánia Szövetség tagjaival, akiknek hatására megtért, és jelentkezett a Filadelfia Diakonissza Egyletbe. A Bethesda kórházban dolgozott mint műtősnővér. Innen 1908-ban távozott, s az I. Világháború kitöréséig több kórházban segédkezett. A háború alatt a Bethánia Szövetség hadikórházában teljesített szolgálatot. Mikor a háború véget ért, aktívan bekapcsolódott a belmissziói munkába. 1923-ban Győrben gyülekezeti diakonissza lett Czeglédi Sándor lelkipásztor mellett. 1925-ben a németországi Liebenzellbe ment, hogy megtanuljon németül és tovább képeztesse magát belmissziói szolgálatra. A külmissziós intézetben hallott először a mánuszi misszióról; a német bibliában pedig először olvasott "népek" helyett "pogányokról". Ezek hatására döntötte el, hogy jelentkezik külmissziói szolgálatra. Jelentkezéséről ezt írja: "Hangsúlyoztam benne, hogy nem akarok kimenni, csak azért pályázom, mert rettegnék, ha Isten engem Mánusz szigetén keresne és én Budapesten lennék, de nem kevésbé félek attól, hogy ha Isten Magyarországon keresne és én Mánusz szigetén vagyok." (Anne Marie Kool: Az Úr csodásan működik, II/181. o.)
Az orvosi vizsgálat először trópusi szolgálatra alkalmatlannak nyilvánította (Molnár Mária 42 éves, a korhatár pedig 30 év), az itthoni Magyar Leányegyesületek Missziói Bizottsága pedig inkább Törökországba küldte volna, de ő kitartott elhatározása mellett. Hazatért Győrbe, s itthon végül megszerezte a kedvező orvosi véleményt. 1924. augusztus 14-én a kálvin téri református templomban, az ő számára rendezett kibocsátó istentiszteleten Ravasz László püspök elismerte a Duna-melléki Egyházkerület Misszionáriusának, így a Magyar Missziós Szövetség küldötteként indulhatott el Pápua Új-Guineába.
Hogy összegyűjtse a pénzt az utazásra, körutakon tartott előadást a külmissziói munkáról. Az eltartási költségeket a Magyar Misszió azzal a feltétellel vállalta, hogy a Liebenzelli Missziói társulat alkalmazza őt Mánuszon. 1927 decemberében indult el német társával, Tina Göbellel Liebenzellből. Toulonból hajóztak ki, s Port Saidot és Ceylont érintve érkeztek meg január végén Sydneybe. Egy hónapi várakozás után már a missziós telephely központi szigetén, Mánuszon vannak. Könyvében - Hét év a kannibálok földjén - így emlékezik: "Nagyon örültünk, amikor a pálmák közé épített, virágokkal gazdagon feldíszített verandás missziói házacskát megpillantottuk, homlokzatán ezzel a felírással: - -tal fogadtak bennünket új otthonunkban. Egy pillanatra sem éreztem magam idegenül, hanem az első perctől fogva valami kibeszélhetetlen megnyugvás töltötte be a szíven, hogy ezek a feketék az én apám, anyám fitestvéreim és nőtestvéreim." (Molnár Mária: Hét év a kannibálok földjén, 22. o.)
Először Lugos, majd Pitilu szigetén látta el misszionáriusi teendőit; itt kapta a pápuáktól a "Misziz Doktor" nevet. Pitilun teljesen egyedül dolgozott 300 pápua között. Rendszeresen meglátogatta a főszigeten, Mánuszon lévő központot és a többi szigetet: Lunost, Lonint és Pak szigetét. Megtanulta a pápuák nyelvét, s lefordított nekik a Bibliából részeket és egyházi énekeket. Pár év alatt "pápuái" felépítettek neki egy moszkitóhálóval teljesen körülvett missziós házat, a Bethania Um Muk-Muk-ot ('Bethania, az öröm háza'). A bennszülötteket megtanította a civilizáció hasznos ismereteire, a gyerekeknek iskolát létesített. Megfigyelte a trópusi természetet, a pápuák életmódját, szokásait - ezekről levelekben, illetve könyvében számolt be.
Eszközeik, használati tárgyaik közül a sárospataki múzeum számára küldött egy pár darabot haza. Pénzügyi támogatást itthonról nem kapott. A Magyar Nemzeti Bank korlátozta a valutakivitelt - ennek hátterében a katolikus egyház állt, amely el akarta lehetetleníteni a református missziói munkát. Ezért nem csak Magyarországról, de Csehszlovákiából és az Egyesült Államokból is igyekeztek csomagot küldeni neki, ám ezeket sokszor féléves késéssel kapta meg.
Molnár Mária 15 évet élt a Pápua Új-Guineához tartozó szigeteken. Ez idő alatt csak egyszer jött haza, három hónapra. Beszámolt missziói tevékenységéről, földrajzi és néprajzi jellegű ismertető előadásokat tartott a pápuákról és a szigetekről. Nevét, a síremléken kívül, ma a Manus szigetén működő iskola leánykollégiuma viseli.

Molnár Mária: Hét év a kannibálok földjén
Molnár Mária a név szerint is ismert magyar utazók sorában Fenichel Sámuel és Bíró Lajos után harmadikként járt Pápua Új Guineán. Míg elődei tudósként léptek az európaiak számára alig ismert földdarabra, ő egyházi kötelékekben utazott. Megismerésvágyánál fontosabb volt megváltoztatni akarása: egy civilizálatlan, természeti népet keresztény hitre megtéríteni, s hagyományaik, mindennapi szokásaik részévé tenni az európai szokásokat.
Hét év a kannibálok földjén című könyvében saját élményein keresztül, de tárgyszerűen adja közre a pápuák életét, családi és törzsi viszonyaikat. Műve ezért inkább útleírás, mint útirajz - szemben Kunst Irénével, akivel sikerült néhány levelet váltania. Amilyen nagy türelemre és megértésre volt szüksége a bennszülöttekkel való érintkezésben, olyan nyitottsággal írt róluk. Jövendő "bárányai" hamar megkedvelték, amikor látták, hogy nem csak beleszólni akar életükbe, hanem segíteni is tud rajtuk, ápolja a betegeket: "... mindenkinek nevet adtak, engem 'Miszisz Doktornak' hívtak. A hetedik faluban is tudták hamarosan, hogy itt van egy 'Miszisz Doktor' és messziről eljöttek a falunkba." Mikor fehérként (idegenként) egyedül maradt Pitilu szigetén, nem akarták házában magára hagyni és "vagy 10-en akartak nálam aludni, hogy vigyázzanak reám. [...] A férfiak is kérdezték, hogy nem félek-e mert akkor ők a verandán alusznak és vigyáznak reám. Nem félek - mondtam - mert Jézus odaáll az ajtóba és ha valaki be akar jönni, azt egyszerűen eltolja és nem engedi be. Nagyon meglepte a férfiakat, amit mondtam. Jézus marad? Akkor én megyek, - mondta a törzsfőnök és elment."
Hosszú misszionáriusi munkája során nemcsak a térítés érdekelte; kiváló megfigyelőnek bizonyult a pápuák társadalmának tanulmányozásakor, s mindezekről apró részletességgel, néha szarkasztikusan írt. "A disznóölés itt nem olyan egyszerű művelet, mint Magyarországon. A disznót négy lábánál fogva felkötik egy rúdra. Azután két férfi a vállára emelve végighordozza a szigeten. Közben tülkölnek, dobolnak, ujjongva kiáltoznak, hogy mindenki tudja, és lássa, hogy disznóölés lesz. Néhány évvel ezelőtt még emberekkel tettek így, mint most a disznóval." (Molnár Mária: Hét év a kannibálok földjén, 53. o.)
E nép szokásain kívül talán a legtöbbet életmódjukról írt. Az emberek mindennapjaikat családi, törzsi kötelékben élték, ezeknek szabályai vonatkoztak rájuk. Az európai misszionáriusnő a maguk valóságában írja le ezeket: a férfi-nő viszonyt a családban és a törzsben, s a gyerekek életét: "Már a gyermekeken is meglátszik az, hogy az asszonyoknak kell mindenféle munkát végezniök. A kislányok sokkal többet dolgoznak, mint a fiúk. A 6-8 éves leánykáknak már vizet kell hordaniok, fát szedniök az erdőben, sőt azt össze is kell vágniok." (Molnár Mária: Hét év a kannibálok földjén, 55. o.) Különös figyelmet fordít az archaikus társadalomban élő nők helyzetére, viselkedésére. Ezzel nem csak "története" tárgyát színesíti, az apácák által nevelt, fejlett szociális érzékenységgel bíró nőről is képet kapunk: "A nők elrejtőznek, ha idegen férfiak közelednek a falujuk felé. A misszionáriusokat sem hallgathatják tehát, csak a férfiak és a fiúgyermekek, meg esetleg néhány idősebb harcias asszony. Így egészen természetes, hogy nő viheti el legkönnyebben az evangéliumot a nőkhöz." Egészen belefeledkezik, és élvezi a helyzetet, mikor mint fehér nő (misszionáriusi szerepköre ezúttal mit sem számít) megy el ezen kirekesztett pápua nők csoportjához: "Az asszonyok és lányok körülfogtak és hol a kezem szorongatták, hol hátba verdestek, így fejezték ki örömüket a felett, hogy testvéreimnek neveztem őket, hogy én is csak olyan nő vagyok mint ők. Mindenütt le kellett bontanom a hajamat és engednem, hogy végig tapogassák, mert ők még ilyent soha nem láttak. Fehér nő még nem volt náluk, ők pedig nem jártak sem a missziói állomáson, sem Lorungoban. Én voltam az első >fehér csoda<." (Molnár Mária: Hét év a kannibálok földjén, 87. o.)
Könyvét valószínűleg feljegyzései (naplója) alapján írta meg. Írását fotókkal is illusztrálta: ezeket saját maga készítette az itthonról magával vitt, kisméretű Leica fényképezőgéppel. Hét év után sem bánta meg, hogy jelentkezett misszionáriusnak, s a sok viszontagság, a bizonytalanság megszokása, sőt megszeretése után ezt írta: "Mégis nyugodt volt az életem. Megnyugtatott a tenger, az emberek nyugalma, de legfőképpen az a tudat, hogy Isten állított ide és itt is otthonom van. Azelőtt sohasem éreztem magam sehol annyira otthon, mint itt." (Molnár Mária: Hét év a kannibálok földjén, 56. o.)

----------------------------------------------------------------------------------------------------------

	Dr. Cserepka János
	Magyar misszionáriusházaspár Bolíviában Az első missziói indíttatást Molnár Márián keresztül kapta, amiről maga így nyilatkozott egy interjúban: "... A tüzet, a szikrát Tahiban kaptam, amikor Molnár Mária 1936-ban otthon volt. Vagy kétezren voltunk a táborban. Tábortűz ropogott, és előjött egy református, diakonissza ruhába öltözött alacsony nő, de hangja tele volt melegséggel, meggyőző erővel. Azt kérdezte az előadása végén: Látjátok, én megöregedtem. Ki lesz az, aki magyar földről eljön, és folytatja a munkát, ha engem az Úr hazahív? Amikor aludni mentünk, a takarodó elhangzott, én nem tudtam aludni. Kimentem a nagy akácfa alá. Tilos volt az akkor, de nem tudtam ott bent a kabinban a csendet megtalálni. Kimentem az akácfa alá, és azt mondtam: Istenem, én mennék, de mit keres ez a magyar, püspökszilágyi parasztfiú a messze távolban, idegenben? És akkor az Úr Lelke érintett, szinte mintha egy tiszta hang mondta volna a lelkemben, hogy: "Ami embereknél lehetetlen, Istennél az lehetséges." Nagy békességgel leborultam és azt mondtam: "Itt vagyok Uram, tölts be a te Szentlelkeddel és vigyél, ahová akarsz." Akkor fölálltam, óvatosan visszamentem a hálórészbe, és elaludtam nagy békességgel. Attól kezdve "csontjaimba rekesztett tűz" volt szolgálni az Urat, és eljutni a külmisszióba. A fejvadászokra gondoltam, hogy közéjük mennék, Új-Guineába, vagy pedig Mánusz sziget felé, ahogy Mária nénitől hallottam. (...) (1957) Nem mehettem el Indonéziába. (...) A kanadai külmissziós társaságtól megtudtuk, hogy Afrikába három nyelvet kell tudni legalább, Indiába pedig négy év kell a nyelvtanuláshoz. (...) Mivel a korom magas volt, a spanyol nyelv tanulását javasolták, amellyel egész Bolíviában értekezni lehet. És így is választottunk. A misszió titkára erre átölelt, Margitkát üdvözölte, és azt mondta, hogy ő már sok éve imádkozik egy orvosért, Bolíviába. Amikor megkaptuk az állampolgárságot, Margitka azt kérdezte az áhítat után: - Édesapa, miért jöttünk mi ki Magyarországról? Egy kicsit zavarba jöttem és azt mondtam: - Azért, hogy misszióba menjünk. - Akkor még ma beszélj Dr. Hillyerrel, hogy van-e nyitott kapu számunkra, vagy nincs? Ha van, akkor megyünk, ha nincs, akkor vegyük le a listáról ezt az elgondolást. Ez 1963. május elején lehetett. Még aznap felhívtuk a titkárt, aki azonnal behívott bennünket. Azt mondta: - A szabályt megcseréltük. (33 év volt azelőtt a korhatár, ameddig fölvettek "life-time" [egész életre szóló] misszionáriusnak.) Ezen a konferencián úgy döntöttünk, hogy "short-term" misszionáriusokat (rövid kiküldetésre) és "life-time" misszionáriusokat is felveszünk. Nyitva van a kapu. Csak a jelentkezési lapot kell, hogy kitöltsétek. Jelentkeztem, és másnapra be is hívott. Elmondta, hogy a Missziói Bizottság elé kell majd állnunk, ahol kérdéseket tesznek fel nekünk. Közben két gyermeket adoptáltunk. Az ügyvédtől nem jött meg még a papír (az örökbefogadásról). Ezen töprengtünk, amíg várakoztunk. Akkor a főtitkár kijött a gyűlésből, bevitt. Kérdéseket tettek fel, majd kiküldtek egy pár percre. Amikor visszamentünk, (...) Dr. Hillyer kijelentette, hogy föl vagyunk véve. Ténylegesen elindultunk a külmisszióba - Bolíviába." Cserepka János életének főbb állomásai A magyarországi Pest megyében található Püspökszilágyon született 1919. február 4-én a népes Cserepka család tizedik gyermekeként. 14 évesen értette meg, hogy Jézus Krisztus őfelé is nyújtja átszegezett kezét. Sok örömet lelt abban, hogy Jézus fiatalon megtalálta. 1936-ban Tahiban, 17 évesen hallgatva Molnár Mária misszionáriusnőt, a szívében elhatározta, hogy az Úr szőlőskertjében szeretne munkálkodni. Szikra gyúlt a szívében a külmisszió iránt. Hosszú éveket kellett várnia (27 évet!), mígnem vágyai, álmai teljesültek. A Baptista Szemináriumban elvégzett tanulmányai után a Szilágyságban (Erdély) végzett lelkipásztori szolgálatot 1948-ig, majd a Pesterzsébeti Baptista Gyülekezetben nyolc esztendeig. Ez idő alatt választotta élete segítőtársául Ilonka Margitot, aki csernátoni (Erdély) születésű, lelkipásztor család leánya volt. Marosvásárhelyen szerzett orvosi diplomát, ami az Úr tervének része volt. 1956-ban kötöttek házasságot, majd nem sokkal később, a forradalom idején válaszút elé kerültek: indulni a nyitott kapukon vagy sem? Ekkor kapta a csodálatos ézsaiási biztatást: "Én megyek előtted, a rögös utat elegyengetem, az ércajtókat betöröm, és a vasszárakat leverem. Neked adom a sötétség kincsei (...) Elindultak. Ausztriában tíz hónapot töltöttek a magyar menekülttáborban, ahol Cserepka testvér tábori missziót végzett. (...) Torontóban eltöltött lelkészi, ill. orvosi munka után 1963-ban jelentkeztek külmissziós szolgálatra. A Kanadai Baptista Szövetség külmisszionáriusaiként ugyanabban az évben el is indultak Bolíviába, ötévi szolgálatra. A spanyol nyelvtanulás után La-Paz-ba, a fővárosba kerültek. Cserepka testvér ott volt lelkipásztor tíz hónapig, míg felesége egy kórházban dolgozott orvosként. Amikor egy alkalommal lelátogattak a trópusra, a dzsungelbe, és meglátták a különféle betegségektől gyötört színesbőrű embereket, megértették, hogy ott a helyük. Hamarosan el is költöztek Chapare-ra, az Amazonas vízgyűjtő területére. Az ott élő egyszerű emberek eleinte idegenként fogadták őket, majd hamar megnyíltak a testüket gyógyító orvos és a lelküket formáló pásztor felé. (...) Evangélizáltak úton-útfélen, az orvosi munka közepette is. Innen jutottak el a tőlük háromnapi járóföldre lévő Jura törzshöz is, ahová még nem ért el a civilizáció és az evangélium sem. Ebben az időben sikerült felépíteniük a Bethesda Klinikát Chapare-n, ahol gyógyították a betegeket, a rászorulókat, és ápolónőket képeztek. Szolgálatuk második szakaszában 1968-tól 1973-ig visszatértek a trópusra, és folytatták az igen széleskörű kórházi munkát. Ez idő alatt volt lehetőségük Brazíliában részt venni egy tanfolyamon, ahol Cserepka testvér a kígyómarásokról és a mérges kígyókról tanulhatott, míg felesége a trópusi medicinákat tanulmányozta. Visszatérve szolgálati helyükre nagy hasznát vették az új ismereteknek. Cserepka testvér preparált kígyók gyűjteményét helyezte el a kórházban, lehetőséget adva az embereknek, hogy megmutassák, melyik kígyó marta meg őket. Ez segített a legmegfelelőbb gyógymód megtalálásában. Ezt a gyűjteményt több turistacsoport is megcsodálhatta. Ilyen alkalmakkor Cserepka testvér bemutatta a turistáknak a kígyókat, majd megragadva az alkalmat, a Bibliából olvasott, figyelmeztetve az embereket, hogy mi mindannyian kígyó-marta áldozatok vagyunk, de Jézus Krisztus vére meg tud szabadítani, és az egyedüli ellenszer: felnézni Jézusra. Ebben az időszakban láttak meg egy újabb lehetőséget is a folyók menti munkájuk alkalmával. A nagyrészt magyar pénzen felépített kórházhajó az ő kezdeményezésük és áldozatos munkájuk eredménye lett, mely a Clinica Flotante Bethesda nevet kapta. A Bethesda hajó lett az eszköz ahhoz, hogy az evangélium és a gyógyszer eljusson a nagy folyók mentén élő népekhez, ahová más út nem vezetett. Szolgálatuk második szakasza után visszatértek Kanadába. Az utolsó külmissziós szakasz 1979-től 1983-ig tartott. Ekkor egy egészen más területre helyezték őket, Bolívia déli részére a Chaco vidékére, az Argentin határ mellett elhelyezkedő Yacuiba nevű városba, ahol nem volt még gyülekezet. Eleinte az iskolákba jártak be tanítani a gyermekeket, és a szomszédokat hívogatták Bibliát olvasni. Munkájuk nyomán hamarosan gyülekezet alakult. Folytatódott a munka: a gyermekklubok és az asszonyok külön összejövetele is rendszeressé vált. Ez idő alatt látogattak el a Mataco törzshöz is, ahol szintén találtak új missziós lehetőségeket. Vállalva a munkát, az Úr áldott eszközei lehettek abban a törzsben is. Sok helyen járva, sok embercsoportot megismerve újból és újból felerősödött bennük az Úr szava: "Az aratnivaló sok, de a munkás kevés!" 1984-ben a nyugat-kanadai Kelowna városban telepedtek le. Itt sem élhetett Cserepka testvér tétlenül, a magyarokat az ige köré gyűjtötte össze, hogy a saját nyelvükön hallják az evangéliumot, felekezetre való tekintet nélkül. Testvérünk feladatának érezte a betegek látogatását, s az evangélium erejével a szenvedésben lévők vigasztalását. Így vélekedett: "Nincsen nagyobb áldása az életnek, mint az, ha a szükségben lévőn segítünk." Szolgálatát végezte, míg erejéből telt. Életének utolsó évében 1998-ban az Úr megengedte, hogy hazalátogasson még egyszer Magyarországra és Erdélybe. (...) A gyógyíthatatlan rák sem kerülte el, ami halála okozója lett. (...) Naponként az Úrtól fogadta el a rá mért szenvedéseket, és az elviseléséhez szükséges erőt is. Így szólította haza az Úr 1999. március 10-én, amikor csendesen elaludt... (Az Amerikai Magyar Baptista Szövetség lapjában, az Evangéliumi Hírnök 1999. áprilisi számában megjelent cikkekből válogattuk)